Lehetne egy bikinis lány a címlapon?

A szocialista sajtóban ezt azért nem ártott megkérdezni, amikor a főszerkesztők eligazításra érkeztek a pesti Fehér Házba, az MSZMP központi irodaházába. Valójában a legnagyobb gondot nem is a címlapra kerülő szemérmetlenség okozta, hanem az idealizált történetek helyett az őszinteség, mellyel a Németi Irén vezette Nők Lapja is többször élt. A nagyhatású főszerkesztő finoman határokat feszegetett, amikor a kommunizmus felé vezető úton elcsúszott szocializmus valóságát láttatta a lapjában. A bikini pedig nem sokat takar a valóságból ugye..

Arra nincs bizonyítékom, hogy egy majdnem pőre nőnek az első oldalon ilyen szimbolikát tulajdonítottak volna, de egy effajta fotó mégiscsak a világtrendek és a szabadság metaforája lehetett. Feltételezhető, nem csak a közerkölcs védelme volt az oka, hogy egy bikinis lány a címlapon az 1960-as évek elején még kiverte a biztosítékot az illetékeseknél. Főleg a Nők Lapja esetén, az újság a háziasszonyokat célozta meg, nem szórakoztató lapnak készült, hanem a nők politikai nevelését szolgálta. Na ezért kerülhetett oda Németi Irén. 1957-ben lépte át először a szerkesztőség küszöbét, főszerkesztő-helyettesként, és ahogy önéletírásában mondja:

„Mit szépítsem? Pártmegbízottnak küldtek oda”

A lap hangneme a sztahanovistákkal, traktoroslányokkal a fedlapon, megfelelt a kívánalmaknak, de még ’56 előtt megváltozott, kritikusabb, élesebb, bátrabb szólamokra váltott. Németi Irén feladata az volt, hogy hozzászelídítse a konszolidáció tennivalóihoz. Én sem szépítek. A két éven belül főszerkesztői székbe kerülő Németi tulajdonképpen „őskommunista” volt, ezért tartották megbízhatónak. A háború előtt, már nagyon fiatalon elkezdett szimpatizálni a baloldali eszmékkel, zsidó származása miatt érzékenyen reagált a jobb oldal agressziójára. Részt vett, akkor még tiltott baloldali előadásokon, és a különböző csoportok, alapszervezetek létrehozásában. Emiatt üldözték, későbbi férjével, Németi Józseffel bujkált, végül börtönbe került. Megjárta a koncentrációs táborokat is, hazatérve még jobban és erősebben kötődött és hitt a kommunizmus világújító törekvéseiben, így az orvosi egyetem helyett a mozgalmi munkát választotta. Hithű volt, ám néhányszor ott ült főszerkesztőként a szégyenpadon a Fehér Házban, amikor rájöttek, hogy még sem passzol az újság igazán a konszolidáció tennivalóihoz.  

Irén, mégis miért?

A kommunizmushoz vezető út nagyon rögös, hosszú és buktatókkal teli volt, az elvtársak pedig türelmetlenek voltak és rögtön le is tértek róla. Németi Irén ettől függetlenül mégis velük tartott, bár azt mondta, szégyellte, hogy a hitével és a bizalmával visszaéltek, és megtapasztalta, hogy a hatalom imádata megbocsáthatatlan tettekre is késztetheti az embert. Világossá vált számára, hogy a „Moszkvából hazaküldött vezetőknek és az onnan vezényelt rendszernek semmi köze a szocializmushoz.”Ő mégis hitt abban, hogy a rendszer humanizálható és megújítható és a demokratikus szocializmus jobb lesz, mint bármelyik jóléti társadalom. Fejmosásokra pedig azért járt, mert a mindenkori hatalom természete, hogy a sajtót a szolgálóleányának tekinti, ő ennek ellenére kötelességének tartotta, hogy helyt adjon a lapban a kritikai hangnak. Emiatt békéltek meg vele a munkatársai, akik, eleinte furcsa szemmel méregették.

Vették a Nők Lapját

Mivel „felülről” érkezett, nem sok jót vártak tőle, korlátolt bürokratának hitték. „Mindenféle ilyet-olyat idehoznak”- ment a pusmogás a szerkesztőségben. Az akkori főszerkesztővel voltak összezördülései is, el is határozta, hogy pár hét és megpattan innen. Aztán, amikor a vidéki riport utakon sikerült az újságírók bizalmába férkőzni, megváltozott a véleményük. Nádor Ilona, a Nők Lapja egykori fotósa is emlékszik, amikor megváltozott a vélemény Németi Irénről.

„Párttag volt, de nem őrült baloldali,…nem kommunista volt, hanem egy nagyon értelmes, kulturált ember. Igazságos főszerkesztő volt, jó emberismerő mindenkihez volt receptje, minden munkatársáról tudta, hogy miben jó.”

Így az eleinte keserves lapszerkesztés a tudományává vált. Olyannyira, hogy tudta mitől veszi a lapot, aki veszi a lapot. Az 50-es évek végén kb százhúszezer volt a példányszáma, 1981-re feltornázta ezt egy kicsivel több, mint egymillióra. A lapot pedig azért vették, mert tabu témákat is feszegettek: válások okai, lakáshiány, romló közhangulat, női egyenjogúság firtatása, unalmas vezércikkek helyett, amelyek csak azt bizonyították, hogy a sajtó kiszolgálja a rendszert, levélcikkeket írtak a negatívumokról és eltűntek végérvényesen a traktorosnők a címlapokról, mert úgy gondolták ez a Szovjetunióból vett, egyenjogúság vulgarizáló példa. A hetvenes évektől még jobban nőiesedett az újság, szépségtanácsokat, és ünnepek idején receptoldalt is tettek bele.

Elvtárssimogató

De persze megkapták onnan fentről, hogy túl sok a lapban a szex (ezt a tájékozott elvtárs sex-nek mondta), meg, hogy kispolgári. A divatanyaguk ezért a 60-as években elszürkült mind képanyagban, mind a szövegben, mert a „funkci” feleségek éles szemű bírálóként rögtön felsikítottak, ha nagyon trendi lett. Április 4-én úttörők, nőnapkor szorgalmas, munkába feledkezett nők kerültek fókuszba, ahogy a KFT dalban: megtudtuk, hogy Kovácsné a gyárban mit gyárt. Azért ma már egy nőnapi számban erős lenne, ha azzal kedveskednének, hogy a Krumplihámozó (Rudnay), a Rőzsehordó (Munkácsy), a Tányértörlő (Koszta) című képekben gyönyörködhetnénk. És most nyilván nem a művészeti értékről van szó. Megjelentek még közjóról szóló írások erkölcsnemesítő példákkal, írtak a boldogtalannak látszó Tyereskováról, akiről persze, azt nem írták le, hogy boldogtalan, tudósítottak az MSZMP SZKP valamennyi kongresszusáról és a világszerte megrendezett nőkongresszusokról is. Azért nem jelentette azt, hogy amit komolyan megköveteltek feltétlenül elítélte a főszerkesztő.

„A középkáder főnökök határozottabb politikai elkötelezettséget vártak tőlem az újságírók pedig a kritikai bátorságot hiányolták. Vigyázni kellett az arányokra”- mondta.

Németi Irén 30 évig volt a Nők Lapja első embere. Szerinte a lap sikere abban rejlett, hogy emberi szeretetről, felelősségről írtak, terjesztették a műveltséget az élő magyar irodalom képviselőivel, közérthetően ismeretet terjesztettek és magukra vállalták az ízlésnevelést. Ha összehasonlíthatnánk valamelyik külföldi kolléganőjének hatásával, Németi Irén a Washington Post tulajdonosához Kay Grahamhez állna a legközelebb. Mindketten úgy kerültek egy laphoz, hogy fogalmuk sem volt merről közelítsenek, mindketten rányomták karizmájukat az általuk szerkesztett újságra, Graham a Pentagon papírokért és a Watergate ügyért került célkeresztbe, Németi pedig a sexi (ejtsd ahogy írva) bikinis lányok mellett a valódi szocializmusról szóló cikkek miatt felelt.

(A bejegyzéshez Németi Irén: Egy milliomos emlékiratai c. könyvét és az 1956-os Intézet honlapján található Fotográfus életművek feldolgozását használtam)

Kay Grahamről a Nő, akinek ölébe hullott a Washington Post című bejegyzésben olvashatsz