A szocializmus 70-es évtizedében már szinte megszokottá vált, ha január, akkor emelkednek az árak. Ezt vagy bejelentették vagy, ekkorra már azt is megszokták, hogy nem. Egy idő után pedig nem csak a január volt az áremelő hónap, akár augusztusban is megtörténhetett, hogy drágább lett a kávé. Időnként azért volt bérelmelés is, azt persze nyilvánossá tették, holott ez sem a jól teljesítő gazdaság eredménye volt. A belső körökben egyre inkább világossá vált, hogy nem igaz, hogy megússzuk az olajválságot meg az ennek következtében bekövetkező drágulást, és tudomásul kell venni, hogy az exportunk nem fedezi az importunkat.
Nézzük, mégis mi került ezen a fotelon ennyibe?
Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a kijelentéssel, hogy az egyik kedvenc bohózat jelenetem, amikor a kiváló Márkus László darabjaira szed egy vadonatúj fotelt, mert annak borsos, 7200 Ft-os ára, nála igencsak kiveri a biztosítékot. Ez a máig nagyon népszerű jelenet, még ha nem is direkt, véleményem szerint telibe találó görbetükre volt az akkori gazdasági teljesítménynek. A hetvenes évek az áremelkedések és a gyengülő életszínvonal évtizede volt.
1974-ben 40%-os volt a benzináremelés, 1975-ben pedig 20%-os. Így 60%-kal drágult meg az autó üzemben tartása, akkor már nem lehetett egy százasból megtankolni. A fa és vasbeton árakat is emelték 20%-kal, így drágultak a lakások. A papír és a bútor árak is emelkedtek (ahogy Márkus fotelének), és még a mezőgazdaság sem úszta meg: motorolaj, műtrágya, növényvédőszerek, kisgépek 15-23%-kal drágultak.
1977 januárjában emelkedett a kávé ára 30%-kal, mivel a magyar háztartások elengedhetetlen tartozéka volt. Drágább lett a zöldség és gyümölcs valamint a mélyhűtött termékek ára 15-35%-kal, mert ezekből hiány keletkezett. Fogyasztásukat azért kellett visszafogni, mert ki kellett vinni a szovjet piacra, ugyanis olajjal és más kemény ipari árukkal fizettek az oroszok. 1979-ben a 3,60-as kenyér 5,40-re változott, mindennek, még a ruházati termékeknek is emelkedett az ára, az élelmiszerek átlagosan 20%-al. Kiemelkedően drágult a liszt, tej, zsír és a tőkehús. A só, cukor, fűszerpaprika, déligyümölcs ára 18%-kal lett több, a villanyért 51%-kal, a távfűtésért és a melegvízért 30%-kal kellett többet fizetni.
Hogy ne fájjon annyira, azért valamit kompenzáltak is. A munkások bérét 1973-ban már muszáj volt emelni, igen drasztikusan, a más foglalkozásúak átlagát kétszeresen meghaladva. A munkások fizetése ugyanis jelentősen elmaradt a többi foglalkozási kategória mögött. Kádár ezt úgy jelentette be, hogy kiemelte, mekkora erő a munkásosztály és az ország csakis nekik köszönhet mindent és csak a fizikai munka az, mely értéket teremt. És még tovább is emelte ázsiójukat azzal, hogy kijelentette a szocialista nagyüzemi munkásság nélkül nincs szocializmus. És az is kicsúszott a száján, hogy: a legbiztosabb jövő a szocialista nagyipar fejlesztése. Szóval most már tényleg a mennybe mehettek.
Az emelkedő lakásárak kompenzálására kedvező hiteleket adtak, amikor 3900 Ft volt az átlagkereset járt mellé az 5%-os jövedelemkiegészítés, gyermekenként 130 Ft-tal kiegészítették a családi pótlékot. A reálbér emelkedésének nem volt meg a fedezete a gazdaságban 1974-75-ben, 1976-ban lényegesen visszafogottan terveztek az ötéves tervben. A nemzeti jövedelem belső felhasználást vissza kellett fogni, vagyis a fogyasztást és a felhalmozást. Viszont 5%-os inflációt, azaz drágulást terveztek, amelyre nem volt példa 1956 óta.
És amiért tényleg olyan drága lett az a fotel az azért volt, mert „a magyar gazdaság teljesítőképessége nem volt arányban a világpiaci árrobbanás és a béremelések miatti költségemelkedésekkel. Az egyre magasabb importárak csak kismértékben érvényesültek a termelői árakban, vagyis az árakat a politikai szempontoknak rendelték alá, azaz úgy tettek, mintha minket nem érintettek volna a világpiaci ármozgások, gazdasági történések” –írja Aczél Endre a 70-es évek című gyűjteményes kötetében. Vagyis alkuszocializmus volt, a párt és kormányzati kapcsolatok megnehezítették a veszteségtermelés megállítását.
Majd Aczél így folytatja: „az 1976-os év nagyon rosszra sikeredett, az életszínvonal egyáltalán nem növekedett inkább csökkent. Kádár erre azt mondta, hogy megengedhetetlen, hiszen a szocialista építésnek együtt kell járni az életszínvonal rendszeres emelkedésével.”És, hogy ez az életszínvonal aztán mit vont maga után, arra nagyon jól rávilágít az Élet és Irodalomban 1976-ban megjelent Kesudió vita, Bertha Bulcsú tollából. Csak felsorolásszerűen: eladhatatlan áruk, eleredő esőben megbénuló telefonhálózat, a munkás lóg, a paraszt pancsolt bort árul, tömegével importálunk háztartási gépeket alkatrész nélkül. 1978-ban kimondták, hogy a magyar gazdaság nyugati hitelek nélkül nem képes élni. Oka: világpiaci ármozgások, elavult termékszerkezet, korszerűtlen teljesítmények. Importfüggővé vált, mert minden, ami a fejlődéshez kellett Nyugatról kellett behozni.
Márkusnak a drága fotelért vigaszul itt van még Fock Jenő (minisztertanács elnöke) magyarázata, mely szerint az értékarányos árrendszer kialakítása Magyarországon nehezebb, mint ahogy azt a párt gondolta.