1979-ben költöztünk lakótelepre. Élénken emlékszem a beköltözés mozzanataira és az építési terület sivár, homokos, törmelékes, üvegvattás környezetére. A 60-as, 70-es években lakótelepen élni illusztris volt. A közbeszédben is a lakótelep a modernséget, a haladást, a jólétet szimbolizálta.
Mindenki úgy költözködött, ahogy Surdáék a Forró szél című sorozatban. Jöttek az IFA-k, fotelek, állólámpák, szekrénysorok kerültek le a platóról. Jöttek a segítők és valahogy felügyeskedték a bútorokat az emeletekre. A lift szűkös volt, csak 4 személyes, mindenki belelógott a másik intim szférájába. Így a bútorok egy részét lépcsőn egyensúlyozták az emeletekre. A lakáskulcsokért sorba álltak a földszinti házmesternél. Minden lakásban ugyanolyan „új” szag. A közlekedő helységekben, WC-ben, fürdőben mindenütt mustársárga színű linó, fekete szegélyén kicsordult a ragasztómaradvány, néhol a fantáziátlan, semleges színű tapéta alján is szétkenve. A lakásokban ugyanolyan durva, piros padlószőnyeg országszerte. Az ürességtől visszhangzott a szoba. Nagy kaland volt, amikor kinéztem az ablakon és kiderült, hogy innen minden kisebb. Az erkélyről hamar lezuhant a köpet. A lakóközösség gyorsan formálódott, a szűkös liftekben könnyen ment a barátkozás. Mari is a liftben mutatkozott be a szüleimnek és nekem. Gondolta mivel ugyanarra az emeletre felvonózunk, szomszédok vagyunk. Sejtése beigazolódott, hamar összejártunk, megfigyeltem, neki is ugyanolyan ülőgarnitúrája volt, mint nekünk, a Domus-ból vette.
A lakótelepeket tömegesen a 60-as években kezdték el építeni. Voltak olyanok, melyeket az egykori városszéli nyomortelepek helyén húztak föl. A hivatalos beszédben ez úgy jelent meg, hogy ide költöztették azokat, akik ezeken a telepeken, barakkokban éltek, hogy megváltoztassák a sorsukat. A lakótelepet úgy tették vonzóvá, hogy azt mondták ez a jólétet és a rendet képviseli. Az akkori szociológiai kutatások szerint azonban a lakótelepeken inkább a középrétegek éltek, akik nem a szegényeknek mondottak közül kerültek ki. Sőt az is kiderült, hogy háromszor annyi diplomás élt a lakótelepeken, mint egy átlagos összetételű városi övezetben. A lakótelepi élet a modernizációs folyamatokról szóló diskurzusokban jelent meg, ahogy a fogyasztás módja is, ugyanis itt épültek fel az első önkiszolgáló üzletek az ABC-áruházak. Az olyan használati tárgyak, mint porszívó, hűtőgép, mosógép, telefon menőnek számítottak a falvakból ide költözőknek, hiszen ezek birtoklásával érezték magukat egyenlőnek a többi lakóval.
1970-ben 400 ezer új lakás építését irányozták elő, a következő 5 évre. Ugyanebben az évben 70 ezer lakást adtak át, zömmel kétszobásakat, ugyanis ez volt a családi szabvány, két szobához már kellett egy gyerek. A gyermektelen házaspároknak és az egyedülállóknak csak egy szoba járt. A 68-as reform nyomán megemelkedtek a lakbérek, miután a kormány úgy döntött, ezeknek mégiscsak fedezni kellene, a fenntartás, felújítás költségeit. Persze, hogy ne legyen életszínvonal romlás, a többletet a munkáltatók fizették, amit az állami költségvetés megtérített. A lakások bérleti díja összkomfortos esetén 6 Ft/m2 volt 1971-ben. De az, aki olyan lakás birtokolt, ami nem illette meg, azaz nem a szabványnak megfelelően: egyedül élt egy háromszobás lakásban, az nem kaphatott lakbértámogatást. Így kényszerítették ki finoman a lakáscseréket igyekezve az egyenlősdi betartására. A 70-es évek elején Budapest legnépszerűbb helye az újpalotai lakótelep volt. A vidéki nagyvárosokban is menőnek számított akkoriban lakótelepen élni.
(Forrás: Horváth Sándor: Csudapest és fridzsiderszocializmus, Kádár gyermekei, Aczél Endre: Acélsodrony, képek forrása: fortepan, bp18)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: