Az a szemüveges, pattanásos, kövér fiú ott, Elton John

Felkapott műfajjá kezd válni a zenei biopic. Nem rég a Bohém Rapszódia zenéjére dobolhattak a moziban a lábak, most pedig az Elton Johnról szóló film, a Rocketman ritmusaira mozoghatnak. Amikor Elton szupersztár lett, én éppen megérkeztem erre a világra, aztán a 80-as években, amikor ő már rutinos, öreg, rock róka volt, kamaszként azt gondoltam nem én vagyok a célcsoportja. Itt, most összegyűjtöttem 5 jelenetet, persze nem a filmből, hanem Elton John életéből.

1. jelenet – Mick csak Fat Reg-nek hívta

Ma már elképzelhetetlen, hogy ez a színpadon teljesen excentrikus figura, egykor bizony rendkívül gátlásos, visszahúzódó fickó volt. Reginald Kenneth Wright néven született, és noha tudta, ezzel nem lehet szupersztár, a „nem vagyok elég oké” testtartása inkább szólt a pattanásainak és túlsúlyának, amivel rendesen küzdött. Főleg miután Mick Jagger is csak Fat Reg-nek hívta. Elton, 1964-ben, Long John Baldry zenekarában volt zongorista, jelentéktelenségéről Baldry így mesélt:

„Senki nem gondolta, hogy valaki lesz belőle. Állandóan fogyasztótablettákat szedett, zavart volt és úgy ült a zongoránál, mint aki karót nyelt, semmit sem tudott csinálni az idegességtől.”

 

2. jelenet – John Lennon kétszer

1967-ben Elton egy lemezkiadó cégnél dolgozott.  Éppen a hallban téblábolt, hóna alatt kottákat szorongatva, amikor belépett John Lennon. Ez a rövidlátó, kövérkés megilletődött fiú, kikerekedett szemekkel, homlokán gyöngyöző izzadtságcseppekkel, áhítattal köszöntötte Lennont. Nem győzött hajbókolni a Mester előtt, míg amaz, egy amolyan „what the fuck” arckifejezéssel bámult rá, és azt sem tudta mit csináljon, végül meghökkenten eltűnt egy ajtó mögött. 1972-ben találkozásuk már egészen más körülmények között zajlott. Az akkor már sikeres Elton John amerikai koncertjén, a Madison Square Gardenben 20000 ember előtt, mint barátját konferálta fel John Lennont, aki vendégelőadóként lépett fel a koncerten, együtt adták elő a Lucy in the sky with the diamonds című Beatles dalt.

3. jelenet – Szerencsét hozó 68

Ahhoz, hogy eljusson oda, hogy nagy példaképével együtt lépjen színpadra, hosszú és nehéz utat kellett megtennie. Zongorista és lemezkiadói munkája mellett folyamatosan meghallgatásokra járt zéró sikerrel. Session zenészként próbálkozott, közreműködött például Tom Jones vagy a Hollies dalaiban, mint háttérénekes, de senki nem látott fantáziát ebben az előnytelen külsejű srácban. Végül 1968-ban, a Liberty stúdió meghallgatása során, ahonnan szintén elutasították, az egyik producer dalszövegeket adott neki, hogy komponáljon rá zenét. Hamarosan találkozik a szövegek szerzőjével is, Bernie Taupinnal, de ekkor még nem tudják, hogy ők lesznek a következő Lennon-McCartney vagy Jagger-Richards páros. Az sikervárományos duó munkához lát.

4. jelenet – Félmillió dolcsi színpadi ruhákra

Persze nem eszik olyan forrón a kását. 1969-es Empty című lemezük még nem akkora nagy durranás. Lenyelik, ezt a békát, de az időt nem sajnálva, folyamatosan dolgoznak, több nagy lemezt adnak ki, és szerencséjükre a nagy elődök már kezdenek kikopni, a közönségnek szüksége van az új arcokra. Amerikai turnéra indulnak, nem sajnálják a pénzt a reklámra, hirdetésre, címlapokra. Elton félmillió dollárt csak színpadi ruhákra költ. Jöhet a frakk, fehér kesztyűvel, a szimfonikus kíséret, a bohócjelmez, a forrónadrág. Az a fiú, aki egykor úgy ült a zongoránál, mint aki karót nyelt, most kézzel-lábbal billentyűzött, a színpadi nagy rockcirkusz főszereplője lett.

5. jelenet – 2 év, 4 sikerlistás album

A mindennapos amerikai fellépéssorozta meghozta a szupersztár státuszt. 1970 és 1972 között 4 albumot adtak ki (Elton John, Tumbleweed Connection, 17-11-70, Madman Across The Water), melyek mindegyike szerepelt az első húszban az amerikai sikerlistán. Azelőtt ez csak a Beatlesnek sikerült. A tehetséges zeneszerző, kiadójával, 1974-ben, 5 évre szóló 8 millió dolláros szerződést kötött, akkoriban ennél csak Stevie Wondernak sikerült jobbat megszerezni, ő 7 évre kötötte 13 millió dollárért.

+1 végszó

A néhai Sebők Jánost idézem, akinek A Beatles-től az Új Hullámig című könyvét használtam a bejegyzésben. „Elton Johnt mégsem lehet az igazán nagyok mellé állítani, holott a 70-es évtized egyik meghatározó egyénisége volt.” A zenei szakíró véleménye szerint azért nem elég nagy, mert hiányzik belőle a „profetikus szellem a lázadó harcosság, kozmikus fantázia, intellektuális érzékenység.” Majd így folytatja: „Zenéje, előadása nem természetes módon születő örömzene, hanem kalkulált, kiváló technikával létrehozott műanyagtermék. Kasztrált, impotens rock.” Ezt akkor írta, (1981-ben), amikor Elton John közeledett pályája (még csak) 15 éves évfordulójához, és olyan kontextusban, ami a rockipar elüzletiesedését ostorozta. Ha 1968-at számítjuk mérföldkőnek karrierjében, akkor Elton már 50 éve jegyzett előadó, azt már nem tudhatjuk, hogy ma Sebők mit mondana, de az nem véletlen, hogy film készült Elton életéről még életben.

(Forrás: a bejegyzésben, a jelenetekben a szereplők, a helyszínek, az adatok, tények valósak Sebők könyvéből, ám néhány körülmény fikció, a fantáziám szüleménye.)