A 70-es évek a nőmozgalmak éve is volt. A feminizmus újabb hulláma söpört végig a nyugati világban, megfűszerezve a szexuális forradalom következő fejezetével. Az ötvenes évek finom kis lázongásai, a hatvanas évek lármás megnyilvánulásaiban értek be és nyitották meg az utat a 70-es évek parázs vitái előtt. Új hangadók, régi arcok hangoztatták a női szabadság új elveit, de máshogy alakult nyugaton és más lett keleten. Mutatom a különbségeket.
Igen, képesek voltak rá
Amerikában, amikor a férfiak visszatértek a frontról, a II. világháború után, a nők azzal a helyzettel szembesültek, hogy munkahelyi főnökeik valami ilyesmivel álltak elő: köszönjük hölgyek, remekül helytálltak, de most már itt van Joe, a többit majd ő elintézi, szóval haza lehet fáradni. Persze, hogy elejét vegyék a tömeges zúgolódásnak, fortyogásnak, hajbakapásnak, összeütöttek egy szép kis kampányt arról, hogy milyen remek dolog, ha az ember lánya otthon tökéletes háztartást vezet, mindig készít valami finomat a családnak, keményíti és fehéríti az ingeket, meg hímezget a verandán. A háború alatt munkába hívó, feltűrt ingujjú, karizmát mutogató fejkendős lány házitündérré változott a plakátokon, reklámokban, újsághirdetésekben, egy másik életmód promótálására. A nők hazakullogtak és újra befűzték a tűbe a cérnát, és tették a dolgukat immár otthon, de egy valami nem fért a fejükbe, miért van az, hogy ők nem érzik ettől azt a határtalan boldogságot és örömöt, melyet a plakátokon szereplő háziistennők arcán láttak.
Aztán a 60-as években jött egy nő, aki mielőtt az asztalra csapott, már volt szerencséje néhány diszkriminációt 
megtapasztalni, nem csak észrevette, hanem nyilvánvalóvá is tette a különbséget a valóság és az idillikus kép között. Ez a nő, Betty Friedan (mellesleg egyik nagyapja magyar bevándorló), pszichológiai diplomával rendelkezett, a háború alatt egy hírügynökségnél dolgozott, és neki is el kellett hagyni a munkahelyét a frontról visszatérők miatt. Kitartó kutatómunkával, számos interjú alapján, képzett nőkből lett háziasszonyok nyilatkozatai nyomán megírta a Feminine Mistique c. könyvét, melyben megkérdőjelezte az anya, feleség, háziasszony szentháromságot és azzal a kérdéssel zárta munkáját, hogy, ki tudja, mi lehet a nőből, ha önmaga lehet? Friedan meggyújtotta a kanócot, könyve első kiadásának 3000 példánya azonnal elfogyott. A feminista elméletíró és aktivista 1966-ban létrehozta a National Organization for Women-t, a NOW (azaz most) egyesületet.
A nemek harca
A 70-es években sem csendesedettek el a hullámok, a feminista vulkánkitöréseknek a szexuális forradalom egyfelől jót tett, másfelől pedig nem. A nőknek beszóltak az utcán. Robin Morghan amerikai költő, újságíró, aktivista szerint azért, mert összekeverték a szexuális forradalmat a női felszabadítással. A férfiak az ember szó alatt férfit értenek, míg a nőt a szexszel azonosítják. A feminista mozgalom aktivistái nem győzték hangsúlyozni, hogy meg kell különböztetni a szabadságot a szabadosságtól. Nos, volt kavarodás rendesen, de a hangok elértek az amerikai politika legfelsőbb köréig. Nixon is kimondta, hogy több jogot kell adni a nőknek. A nők pedig kértek: legyen az apának is felelőssége a gyermeknevelésben, azonos tanulási körülményeket (nemi diszkrimináció megszűntetése az oktatásban), egyetemi ösztöndíjat, munkajogi szabályok megváltoztatását, abortuszhoz való jogot akartak és azt, hogy ne legyenek nemi kvóták például a sportban. 1973-ban meg is rendezték a nemek csatáját a sportban, hogy bizonyítsák, a teljesítmény a képességektől függ és nem a jól megtanult társadalmi szerepektől. Két tenisz csillag Billie Jean King és Bobby Riggs vállalták, hogy megmérkőznek a pályán. King 3 szettben megverte Riggs-et, így akkor már mindenki láthatta, hogy a nők nem csak a mosogatásban nyernének.
A nyuszi meséi
A Little Women-en és a Wonder Woman képregényen cseperedő Gloria Steinem nem csak olvasmányélményei 
hatására vált társadalmi aktivistává. Szinte genetikailag kódolt volt nála ez a szerep, már nagymamája is oktatási bizottságot igazgatott egy női választójogi szervezetben, és delegáltja volt a Nők Nemzetközi Tanácsának. Steinem újságíróként dolgozott a 60-as években, amikor elhatározta, hogy munkát vállal a new york-i Playboy Clubban, ahol playboy nyuszinak öltözött lányok szolgáltak fel. A felszolgálói meló tanulságos tapasztalatait nem tartotta meg magának, egy magazin hasábjain megosztotta nem túl kellemes élményeit. A cikk ugyan megjelent, de ezután egy ideig nem kapott publikálási lehetőséget a férfiak uralta médiában. A 70-es évek elején társalapítója lett a Ms. (ejtsd: míz) nevű magazinnak, amely nevével azt akarta kifejezni, hogy egy nőnél a megszólításból (Mrs vagy Miss) ne derüljön ki státusza, mert ez is további kategorizálásra adhat lehetőséget. A magazin szókimondó, provokatív, őszinte cikkeivel, jelentős mérföldköve lett a női mozgalmaknak, iránymutatója és intézménye a női jogoknak. Steinem számos női szervezet tagja lett, szócsöve nemzedékének, az évtized megkerülhetetlen személyiségévé vált. Friedannal karöltve együtt kampányoltak az ERA azaz az egyenlő jogokról szóló alkotmánykiegészítésért. Lényege a polgárjogi elvek kiterjesztése a nők védelmére és esélyegyenlőségére, a nemi megkülönböztetés tiltása az oktatásban.
Persze voltak nők, akik inkább a férfiakkal karöltve, nem osztották Steinem véleményét, mely szerint egy nőnek 
lehet saját egyedi életútja, nem kell a társadalom elvárásait követnie. Voltak, akiknek ez nem tetszett, és kimondták, hogy ők örülnek, hogy otthon maradtak, mert boldogság nekik a boldog férj és a boldog gyerekek. A feminizmust a nők elleni támadásnak gondolták, ellenzői lettek, úgy vélték, a férfiak imádják, ha kiszolgálják őket, miért kellene ezt feladni? A régi szép idők utáni sóvárgásukban ők ugyanúgy felszólaltak és hangosan ellenkampányoltak. Nem értették, hogy a feminizmus nem privilegizál életmódot, nem szakít szét családokat, sokkal inkább arról szól, hogy a nők felismerjék, önmagukban mit érnek. Egyébként, azok, akik ellenkampányoltak már fel is ismerték, de sok nő elfogadta azt a szerepet, hogy a társadalomba csak a férfiakon keresztül kapcsolódhat be.
Állami feminizmus
Ez volt az általános szemlélet nálunk, itt a keleti blokkban is. Habár Magyarországon a háború után nem mondták a nőknek, hogy adják most már át szépen a munkahelyeiket a hazatérő férfiaknak. Nem volt más választás, dolgozni kellett, éppen ezért, hogy ne legyen zúgolódás, fortyogás, elégedetlenkedés a korabeli képes újságok hemzsegtek a fejkendős traktoros nőktől, csillésasszonyoktól, erejükben tobzódó sztahanov munkásnőktől és a róluk szóló történetektől. Úgy tűnt, – tévesen – hogy a szocializmus megvalósította az egyenjogúságot. De valamiről megfeledkeztek, ezeket a nőket otthon senki nem szolgálta ki, munka után jött a következő műszak. Magyarországon 1949-ben eltörölték a Feministák Egyesületét (mivel mindenféle civilszerveződés tiltott volt) és még gyorsan abban az évben létrehozták a Magyar Nők Országos Tanácsát, egy felülről irányított centralizált érdekképviseletet. A magyar egyenjogúság kettős terhet jelentett, a nők számára, aminek lehetett volna az a szlogenje, hogy a munka után, otthon is munka. A nők túlterheltségét elintézték annyival, hogy: kellett nekik egyenjogúság! Nem ez volt a gond, hanem az, nem merült fel a nő és férfi közötti otthoni munkamegosztás és evidenciaként kezelték a férfiak távolmaradását a magánszférától. New Yorkban a 70-es években, ugyanakkor nők és férfiak együtt tüntettek a családi munkamegosztás elismeréséért. A kommunizmus állami feminizmusa megajándékozta a nőket a Patyolattal, a mirelitárukkal, a bölcsődékkel és a GYES-sel. Ezek jó dolgok, de nem a nők érdekérvényesítései voltak, hanem foglalkoztatáspolitikai igények.
Feminizmus érdeklődés hiányában elmaradt
A 70-es években, hiába jött a nyugati feminizmus második hulláma a kapukat döngetve, itt tiltották. Bár a hatását némileg lehetett érzékelni, mert azért voltak bátor pionírok, akik felemelték volna a szavukat. Heller Ágnes filozófus például írásokat közölt, mely megkérdőjelezte a hagyományos női szerepeket. Ez, a kis példányszáma ellenére, nagy felháborodást keltett pártberkekben. 1973-ban Körösi Zsuzsa, férje Pór György és még két munkatársuk megírták az Tézisek a nők helyzetéről című munkájukat, melyben a valódi egyenjogúságért kampányoltak, az abortusz tiltása ellen pedig mozgalmat szerveztek. Szinte borítékolva volt, hogy életüket külföldön emigrációban kellett folytatniuk. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a család és szexualitás kérdésében meglehetősen prűd és fundamentalista nézeteket valló pártvezetés, abortuszról szóló pártvitáiban nem volt női résztvevő. Sőt az sem furcsa, hogy itt a feminizmus második hulláma nem csak akadályokba ütközött, hanem érdeklődés hiányában el is maradt. Mert a nők azt tanulták, hogy a közéleti szereplés nőietlen, egymással pedig összefogás helyett rivalizáltak, kiszolgálva ezzel a férfi uralmi helyzetet, így nem jöhetett létre őszinteségen alapuló női érdekképviseleti csoport. A nők elhitték, hogy az egyenjogúság az, amit kaptak, ez az illúzió elfedte alárendelt helyzetüket. A férfiak pedig örültek, hogy a kettős teher alatt a nőknek nem lesz erejük erre ráébredni. Tudjuk, hogy a nyilvános szférával szemben mélységes cinizmus alakult ki. Ez elől a nők a privátszférába menekültek és itt alakították ki a szocializmus értékrendszere elleni véd és dacszövetségüket a férfiakkal. Emiatt sem szívesen szálltak szembe a férfiakkal, olyannyira, hogy a családon belüli erőszakot is elfogadták.
Máshol, máshogy reagáltak. A Szovjetunióban a nők szamizdat irodalmat adtak ki. A feminizmus keleten a 
legsikeresebben Jugoszláviában valósult meg. A nagyvárosi értelmiségi nők az egyetemeken laza kötetlen beszélgetéseket szerveztek, csoportok alakultak, kialakították a feminista nyelvet nem csak a szavak, hanem a gondolatok szintjén is. A 70-es években megszervezhették az állami nőszervezettől független konferenciájukat, ahol nyugati feministák is részt vettek és felszólaltak.
(A bejegyzéshez forrásul a www.nokert.hu portált használtam)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: