Világraszóló, nagy hírverést kiváltó skandallum ugyan nem lett abból az ügyből, amikor az Illés angliai turnéján, a BBC interjúban lesajnálta a szocializmus kulturpolitikáját, de a hatalom nem hagyta szó nélkül és titokban intézkedett. Nyilvánosságra akkor került az ügy, amikor a kétségbeesett rajongók szembesültek a megszűnt Illés klubbal, a zenekar köddé válásával. Ez már olyan pont volt, hogy beszélni kellett róla..
A házi botrány csak a belső körökben izzott. A kulturális élettel foglalkozó elvtársak érezték magukat gyomorszájba vágottnak attól a nyilatkozattól, amit a zenekar a BBC rádióriporterének mondott 1970 nyarán, amikor angliai turnén vettek részt. A koncertezés során megkereste őket, az angol médiaóriás magyar adásának egyik riportere és egy kötetlen beszélgetést ajánlott. Bródy János és a Szörényi testvérek vállalták a feladatot örömmel és el merték mesélni, mi volt akkor a magyar valóság a popkultúrában.
Eszerint Magyarországon nem lehet könnyűzenei életről beszélni. A fiataloknak kevés lehetőségük van, hogy összejöjjenek és beatet hallgassanak. A zenekarok csak nagyon ritkán tudnak kitűnni, nem kapnak sem anyagi sem erkölcsi megbecsülést. A zenei élet merev és kategorizál. Aki hosszú hajat visel, nálunk eleve erkölcstelen. Ehhez hozzáteszik, hogy azok, akiknek ezzel problémája van, szerintük primitívek és fogalmuk sincs az életről és a világról, amiben élnek.
Ez az öt érv a szocialista könnyűzenei kultúra ellen, éppen elég is volt a kultúra irányítóinak, hogy felháborodásukon túl valamifajta büntetést eszeljenek ki a zenekar számára.
Ezért nem léphettek fel sehol Budapesten, ez magyarázza megszűnt klubjukat, nem készíthettek lemezfelvételt és nem vehettek részt, Mészáros Márta: Szép lányok ne sírjatok című filmjében, helyettük a Kex ugrott be. A rajongók eleinte csak találgattak, hogy mi lehet az Illés letiltásának az oka. Meg is kezdődött a rémhírgyártás. Voltak, akik azt gondolták a zenekar vizsgálati fogságba került, egyesek ezt terrornak vélték és szervezkedni kezdtek a letiltás elleni tüntetésre.
A köd feloszlott, az Illés eltűnésére a Magyar Ifjúság 1970. évi júniusi száma adott magyarázatot. Pontosabban, inkább visszavágtak a zenekarnak egy cinikus, lekezelő cikkben. Szerintük Bródy Jánosék tévedtek. Ugyanis nálunk 2-3000 beat zenekar működik rendszeresen és javarészük különböző klubokban játszik. Tudomásul kell venni, hogy itthon évente több ezer beat koncert szerveződik, ebből Illésék kétszázat jegyeznek. A zenekarok elismertségének lehetőségét megteremtik, a ki mit tud-ok, a különböző fesztiválok, vetélkedők. Anyagi megbecsülésüket az ezeken szerezhető díjak adják, mivel ezek kisebb vagyonnal járnak, és állítják, hogy aki itthon jó, az a mennybe mehet. Emlékeztették az Illést, hogy ők is odamentek 1968-ban, amikor a táncdalfesztiválon szinte minden díjat besöpörtek és a Népszabadság is folyton őket „hájpolta”. Valamint kár, hogy nem vették észre, de a beat integrálódott a zenei életbe és a társadalomba is, mint ahogy a hosszúhaj. Nevetséges az, aki ezzel lázad. Aztán kibújt a szög a zsákból és a politika vizére eveztek. Kijelentették, hogy Bartók és Kodály országában csúnya dolog a zenei életet bírálni. Felelőtlennek tartották az Illést, mert ”olyan körök kezébe adtak adut, akik ezt megfelelően kiaknázzák abban a propagandában, amelyet országunk és a többi szocialista ország ellen folytatnak.” Végül pedig, „szögezzük le azt is, hogy a magyar fiatalok ideológiai művelődési vagy éppen zenei irányítására semmiképpen sem a beat klubok és nem a beat zenekarok tagjai hivatottak.”
A magyar könnyűzenei élet szereplőit megosztotta mindaz, ami az Illéssel történt. Egyesek, a már említett Kex, a Magyarországon példátlan, összefogásra buzdítottak és szolidaritást hirdetettek az Illéssel. Az volt az ötletük, hogy minden zenekar emeljen be a repertoárjába egy-egy Illés számot és játssza azt is a sajátjai mellett. Illetve arra kérték a zenekarokat, hogy mondjanak le jelentőségteljes fellépéseket. Többek viszont inkább annak örültek, hogy a konkurenciát kivonták a forgalomból. Aztán később azt is terjesztették, hogy az egész Illés betiltás csak egy műbalhé, a zenekar benne volt a buliban, hogy nagyobb legyen a népszerűségük. Bródy János ráérzett erre, barátainak azt mondta, ez a kis huza-vona még jót is tett hírnevüknek, de a műbalhé nem volt igaz.
Tény, hogy a beat, a modern tánczene sokáig szálka volt az illetékes elvtársak szemében. Aczél György, a nyugati kultúrák terjedésének feltartóztatására azt javasolta, hogy oszlassanak föl néhány jazz zenekart például az Illés-féle zenekart (sic), a rádió és a televízió pedig csökkentse műsorában a táncdal muzsikát. A beat térhódítását a kultúra védelmezői nem tartották örvendetes jelenségnek, mert alkalmas a nyugati világ iránti nosztalgiák felkeltésére. De amikor már jelenséggé, mozgalommá dagadt nem tudtak mit kezdeni, el kellett fogadni. Persze a terepet mindenképpen uralni akarták. A lázadó zenekar letiltásával éppen az általuk felhozott egyik érvet igazolták, miszerint a könnyűzenei élet merev és kategorizál. Az eset 1970-ben történt, de 1969-ben még nem lehetett hosszú hajjal és farmerban megjelenni az Ifjúsági Parkban. A beategyüttesek sokezres mennyiségébe pedig beleszámolták az amatőr ifjúsági bandákat is. De mindez lényegtelen, mert büntetni kellett, hogy hatalomként viselkedjenek, megfélemlítsenek és megosszanak. A könnyűzenei világban, mind a zenekarokon kívül és belül szembeállítsák egymással a szereplőket. Mert akkor a bandák majd feloszlanak, és ha felbomlanak majd nem lesz beat és megszűnik a baj.
(A bejegyzéshez forrásul használtam: Magyar Ifjúság 1970. június, Szőnyei Tamás: Nyilvántartottak)