Kétségkívül, még mindig imádjuk Németh Lehel slágerét, a Nekem a Balaton a Riviéra c. dalt. A szerzők nyilvánvalóan ötletet merítettek a nyugati nyaralókultúrából, még akkor is, ha a szöveget végig olvasva világos, hogy ez tulajdonképpen egy lemondás. Lemondás arról, hogy a jet set kultúra részesei lehessünk, hogy távoli helyekre utazhassunk, ehelyett itthon éljük át a Balaton partján a mi kis Riviéránkat és ez is lehet olyan jó. Tulajdonképpen egy szép vallomás a hazaszeretetről, de kiérződik belőle az a keserűség amikor azt érezzük, hogy csak másodikak vagyunk. A partik, jachtok, SZOT üdülők c. írás utolsó része következik.
Lehetett volna Riviéra
Pedig a Balatonnak meg volt minden adottsága, ahhoz hogy Riviéra legyen. Még akkor is, ha más a tengerpart és más a tópart. A múlt században induló fürdőkultúra ugyanolyan volt, mint bárhol máshol Európában. A Balaton a filoxéria vész után válhatott üdülővé. A kipusztult szőlőtőkék helyére már nem telepítettek újakat, a tulajdonosok úgy döntöttek már nem gazdálkodásra használják földjeiket, mert felismerték, hogy a Balatonnak remek klímája van ahhoz, hogy üdülőterületté váljon. Így is lett. Épültek sorban a villák, megszépültek a partok, sétányok, kialakultak a faházas fürdőhelyek, az úri világ kaszinókban szórakozott vagy klubokban kártyázott, testmozgás gyanánt, pedig lawn teniszt játszott. Ez a környezet, ez a felüdülés nálunk is vonzotta a művészvilágot, a bohémeket, az írókat. Jókai bimbódzó és botrányos szerelmének, Móricz vad l’amourjának és Szabó Lőrinc titkos viszonyának is a Balaton volt a díszlete. Lám-lám, a hatalmas magyar tó is tudott olyat, mint a kilométerekkel messzebb fekvő, nagyobb vízfelületű testvérei a tengerek. Mindez folytatódott volna tovább, de aztán.. közbejött a szocializmus. Minden, ami szép volt, a múlté lett, mert ettől fogva az volt szép, amire azt mondták.
Együtt nyaralhatsz azzal, akivel egész évben együtt dolgoztál
A 60-as években, a turizmus robbanásának hatása elérte a vasfüggönyön túli országokat is, hiszen ezek is lehettek a kíváncsi utazók célpontjai. Magyarországon is fontossá vált a turizmus szempontjából kiemelt helyek fejlesztése és kialakítása, ez elsősorban Budapestet érintette, de néhány olyan vidéki helyszín, mint a Balaton vagy a hortobágyi puszta és egyéb puszták a gulyáskommunizmus kiemelkedő idegenforgalmi termékei lettek. A tervgazdálkodás, a központosítás, és az illúziógyártás alól a magyar tenger sem bújhatott ki. A kirakatszocializmus egyik legszebb játszóterévé vált. Ha már nem volt mindig lehetőség arra, hogy jóval messzebb fekvő (nyugati és burzsoá) helyszínek legyenek a magyar nyaralók célpontjai, az elégedetlenkedés elkerülésére, megteremtették azt a látszatot, hogy ez pontosan ugyanolyan jó. Épültek a kempingek, a több emeletes szállók, a különböző szolgáltató funkciókat ellátó (étterem, presszó, hajóállomás) akkori legmodernebb, ma „szocreálnak” mondott épületei, hogy elősegítsék a tömeges nyaralás megvalósulását. Vállalati üdülők, SZOT üdülők, közös vakációzás, jó eséllyel, azokkal, akikkel egész évben együtt dolgoztál.
SZOT üdülő kultúra
A nyaralós kultúra itt is kialakult csak kicsit másképp. Messze állt attól, hogy excentrikus legyen, távol állt attól, hogy divatot vagy trendeket diktáljon. Itt is voltak vitorlások, szörfök, de nem alakult ki olyan kultusza, hogy bárhol a világon követték volna. Ehelyett kialakult a SZOT üdülő feeling. A hosszú folyosókon közös hűtő, közös zuhanyzó, közös mellékhelyiségek, az üzemi étkezdéhez hasonlító ebédlők, a tálcás önkiszolgáló. A füves strandokon a strandlabda, gumimatrac, hűtőtáska, mint kötelező kellékek, a kőbányai sör, a sült hurka, a lángos megbonthatatlan hármasa. A főtt kukoricás meg a vízízű fagyis és mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz. Ebbe a színtelenségbe vitt egy kis életet és változást az itt bonyolított /kelet-nyugat/ német találkozók, amikor megjelentek a menő kocsik, az irigyelni való ruhák, és a nyugati lapok az újságos standokon. Persze voltak olyanok is, akik így is el tudták kreatívan tölteni a szabadidejüket, igaz csak a megadott keretek között.
Mindig volt akinek jobb járt
A hazai művészvilág, a kulturális ízlésformáló rétegek is élvezték a szocialista balatoni miliőt, ezekről képek sokasága tanúskodik, de hogy pontosan hogyan, már kevésbé ismert. Valahogy nem váltak ezek a történetek tömegesen közkinccsé, nyilvánvalóan azért, mert fenn kellett tartani azt a látszatot, hogy itt mindenki egyenlő. Még akkor is, ha mindenki tudta, hogy a politikai elit másképpen nyaral. Nyugaton is máshogy élvezték a szabadságot a gazdagok, de azzal, hogy ezt nem rejtegették véka alá, nem csak az irigykedést váltották ki, hanem a szokásokat is terjesztették, mert lehetőség adódott őket utánozni. Így rá is kényszerültek, hogy mindig kitaláljanak valami újat. Magyarországon kívülről nem lehetett csak úgy betekinteni a „gazdagok” vagyis a pártvezetés, vagy az elit nyaralási szokásaiba, csak pletykák, legendák keringtek. A Balatonaligai pártüdülőben még a pihenők is megkülönböztették egymást, aszerint, hogy a hierarchia mely fokán álltak a pártban. A jobbaknak a jón belül is a legjobb járt. Bár, Kádár János rendelkezett villával a magyar tengernél, de ismerve egyszerű életmódját, kínosan ügyeltek feleségével arra, hogy ne legyen hivalkodás. Ha tengerpartra vágytak Szocsiba utaztak.
Irány a tenger
A magyar lakosságnak, ha tengerparti üdülést tervezett, két lehetősége adódott. Három évente utazhatott Keletre (bolgár, jugoszláv tengerpartok), öt évente pedig Nyugatra, megtapasztalni a Riviéra atmoszféráját, az olasz tengerpartot, vagy ha megtehette, csobbanni egyet a Cote D’Azur partjainál. A keleti nyaralások hangulatát jól visszaadja az az írás, melyből kiderül, hogy merülőforralóval és szalámival utaztak a tengerpartra a magyarok. Ezek között a kötött körülmények között is megpróbálták magukat jól érezni és jól is érezték, és el tudták felejteni, hogy tulajdonképpen nem tökéletes ez így. Nem megfelelő, ha ki vannak rekesztve olyan helyekről ahová csak a nyugati turisták válthattak belépőt. Ez jellemző volt a szocialista országokra, saját állampolgáraiknak tiltották mindazt a földi jót, amit a Nyugatról érkezőknek attrakcióként kínáltak. Ez lett a keleti idegenforgalom lényege. Jó példa erre az a bolgár tengerparton lévő minden jóval ellátott diszkóhajó, mely a svéd turisták szórakoztatására működött, a bolgár hatóságok nem engedték a beszállást azoknak, akiknek nem volt nyugati útlevele. Az ügyesebbek trükközéssel szereztek egyet és máris vegyülhettek a nyugati kultúra egy szeletében. A magyar tengernél sem volt ez másképp egyes szórakozóhelyeken, sokan igyekeztek a „karanténba” zárt nyugati utazók, érinthetetlen csoportjához tartozni.
Érdekes, hogy nálunk a Kádár kori Balaton jelentette a magyar tenger aranykorát, vagyis éppen fordítva, mint Nyugaton, ahol a tömegessé válás a legszebb napok végét hozta el. Talán azért, mert ez a fajta balatoni nyaralás sokaknak sokat jelentett, még ha nem is szolgált inspiráló háttérül. A tóparton lenni azt jelentette, hogy más üzemmódban lenni. Erre a Balaton egy jól kialakított közeg volt, mert megfelelően keveredett az eredeti a mesterségesen létrehozottal. A balatoni nyaralás kultuszához meg volt a remek hardver, de nem működött jól a szoftver, így nem volt meg az a tényező, amitől Riviérává válhatott volna.