Klubok és közösségek melyek történelmet írtak

A 60-as, 70-es évek a nagy felfordulások időszaka volt. Egyes helyek, egyes kultúrák bölcsőivé váltak, melyek újra definiálták a szabadságot, áthangszerelték a zenét, újrateremtették a nőt és a férfit. Az életképes ötletek, mint a járvány elkezdtek terjedni szerte a világban, megváltoztatták a közízlést, az értékrendet és akár a társadalmat is. Öt hely, ahol kialakultak olyan kulturális közösségek, amelyekhez trendek, zenei műfajok, önkifejező attitűdök köthetők.

Hamburg, Reeperbahn

Astrid Kirchherr

Fotó: A. Kirchherr

A német nagyváros St Pauli negyede ma is a szórakoztatás nagyüzeme. Ebben a városrészben kezdték pályafutásukat azok az angol srácok, akik Beatles néven a modern popkultúra megkerülhetetlen intézményévé váltak. A beat fantasztikus négyese (akkor még öten voltak), a hamburgi szórakoztató negyed Reeperbahn nevű főutcája közelében, az Indra Club-ban lépett fel, majd rendszeresen zenéltek a 60-as évek elején, a Kaiserkeller nevű szórakozóhelyen. Itt látta meg őket Astrid Kirchherr művészi fotós és zenéjük annyira megbabonázta a német lányt, hogy elhatározta megismerkedik velük. A Beatles és Kirchherr barátsága sok tekintetben gyümölcsöző volt. Nem csak azért, mert Richard Sutcliffe, a korai formáció fiatalon elhunyt tagja, a jegyese lett, és nem csak azért, mert egzisztencialista nézeteivel megfertőzte a zenekart, hanem azért is, mert meg lehet, nem is terjed el a gombafej frizura őrület, ha nem találkoznak. Astrid állítása szerint, nem ő találta ki az angol beategyüttes külsejét, mint ahogy azt egyesek terjesztik. A valóság az, hogy abban a képzőművészeti iskolában, ahová járt, már minden fiúnak ilyen frizurája volt. Sutcliffe pedig egyszer megkérte, hogy vágjon neki pontosan ugyanilyet. A többi pedig már kultúrtörténelem. Ha fellapozzuk a magyar beategyüttesek fotóalbumát láthatjuk, nem maradt el a hatás.

San Francisco, Haight-Ashbury

A hatvanas évek egyik nagy felforgató mozgalma a hippi kultúra volt.  A társadalomból kivonuló fiatalok, kritizálták a kapitalista kizsákmányolást, hirdették a szexualitás szabadságát és folyton a béke járt az eszükben. San Francisco, Haight-Ashbury negyedében ütöttek tanyát, és a beat generáció értékeit újragondolva zenés békemeneteket vagy egyszerűen csak együttléteket, happeningeket rendeztek a toleranciáért, a szabad gondolkodásért. Ebben a bohém városrészben élt a Grateful Dead zenekar és Jimi Hendrix, de ingyenkonyhát és díjtalan egészségügyi ellátás is szerveztek itt. A tudatmódosító szerek használata mellett kiálló mozgalom, nyomot hagyott a korszak zenéjén, a művészetén és az öltözködésen. Olyan tervezőket is megihlettek, mint Yves Saint-Laurent, aki megalkotta a luxushippi fogalmát, és Liz Taylort vagy más hírességeket is színes hippi kaftánokba bújtatott.  A hippi szellemiség elterjedésének köszönhető, hogy jobban elfogadták a vallási és a kulturális változatosságot, a mozgalom hatására beépült az értékek közé a spiritualitás, az egészséges ételek fogyasztása és a természetközeliség.

London, Chelsea

Jane Shrimpton

Chelsea mindig is London művész negyede volt, radikálisok, művészek, költők otthona. A hatvanas években itt lakott Keith és Mick a Stonesból, itt tervezett Mary Quant és bodorított Vidal Sassoon. Itt dolgoztak a kor fotókrónikásai: David Bailey, Terence Donovan, Brian Duffy, ikonikus képeiknek köszönhetően átélhető a hatvanas évekbeli Swinging London. Chelsea az egyedülálló kifinomultságot, a napi rutinoktól mentes, elbűvölő, egzotikus életet reprezentálta.  Rocksztárok, arisztokraták, modellek teremtették meg azt a sajátos glamúrt, a felső osztályok bohém életérzését: a szőrmék, a nyitott sportkocsik, a lehetetlenül miniszoknyák, az extra hosszú nadrágok világát, amiben megszületett a chelsea lányok stílusa. Védjegyük az egyedi megjelenés, a hibátlan bőr, a feltűnően nyúlánk alak, hosszú, fényes haj frufruval, és egy kis természetes fennhéjazás. Pattie Boyd, Marianne Faithfull, Anita Pallenberg, Jane Shrimpton generációjuk követhető példái lettek, nőies bájuk mellett, a kívánatosság számukra mindig előnyt élvezett a divattal szemben. Receptjüket, itthon Zalatnay Sarolta váltotta be sikerrel.

New York, 54. utca

Az 54. utca 254-es száma alatt nyílt meg a hetvenes évek legkúlabb partizó helye a Studio 54. A diszkó palotája a high end számára kezdett működni, halandók csak akkor juthattak be, ha elég jól néztek ki. A kor nem volt érdekes, csak a külső. Itt mindenki megfordult, aki számított, nem csak Amerika szerte, hanem világszerte.  A tehetős jet set nemzedéknek ugyanis már nem volt gond megvalósítani, ha Párizsban reggel kigondolták, hogy este buliznak egyet New Yorkban. A csinos ismeretlenek mellett a diszkóklubban töltötte estéit Andy Warhol, Jerry Hall és Mick Jagger. Együtt koktélozott Debbie Harry, Diana Vreeland Vogue szerkesztővel, gyakori vendég volt Liza Minelli, Truman Capote vagy a szoknyavadász Donald Trump. Itt táncolta végig örömteli extázisban az éjszakát Diana Ross, tiszteletét tette Michael Jackson is, Calvin Klein Brooke Shields-szel érkezett kéz a kézben. Európából átugrott egy italra Jean-Paul Belmondo, Paloma Picasso, és a klub bőrkanapéin vészelték át a jetlaget a Pucci örökösök és a Missoni unokák.

Az illusztris névsor csak az egyik összetevője a Studio 54 népszerűségének. Pazar és profi belső berendezése a menő táncklubok prototípusa, a megalománia, és az amerikai szentháromság: siker, pénz, csillogás megtestesítője. De ha még ez is kevés, hogy odavonzza a nagyérdeműt, hát akkor itt van a kikoptathatatlan dekadencia. Itt nem volt olyan, amit nem szabad. A hippi szabad szerelem luxusba csomagolva, a klub VIP szobáiban, a félhomályos karzaton hetero és nem hetero változatban. A bacháliákra emlékeztető hangulat mindennapos tartozékai voltak a hiányos öltözékű lányok és fiúk és a fehérpor. Egy ilyen helynek az attrakció volt a lényege, ezért hát Bianca Jagger szülinapi partiján fehér lovon érkezett a táncparkettra.   

London, Convent Garden

Akik ráuntak a diszkó sablonos dallamaira és valami másra vágyódtak, a Convent Garden, The Roxy Clubjában nagy valószínűséggel rá is akadtak. De mielőtt rátérnék a Roxyra, előbb a new yorki CBGB-ről kell beszélnem, ugyanis először ebben a klubban fogalmazódott meg sokakban, hogy olyan zenét hallgatnának szívesen, amely elég nyers, elég vad és van benne valami őserő. Az ott fellépők zenei önkifejezése pedig valami újnak volt a kezdete, valami olyannak, amire azt a jelzőt aggadták, hogy silány, hogy szemét és nincs jövője, olyan punk. Aztán a jelenség hamarosan megjelent Európában is, először Londonban. A The Roxyról azt állítják, ez volt az első hely, melyet a meghökkentő külsejű punkok igazán magukénak éreztek. A lepukkant, koszos, igénytelen klub tökéletes ellentéte volt a fentebb említett csillogó, ragyogó táncos szórakozóhelynek.

Közönségük körében menő volt a szakadt ruha, a biztosítótűkkel megtűzött, szado-mazo bőrfelszerelésekkel kiegészített viselet, amely aztán Vivienne Westwood divattervezőnek köszönhetően védjegyükké vált. A Roxy akkor került fel a térképre, amikor 1977. január 01-én fellépett a Clash. Ettől kezdve emberek tömegei álltak sorban, hogy bejussanak azokra a bulikra, melyeknek a Sex Pistols, a Buzzcocks, a The Damned, a Siouxsie and the Banshees, a The Stranglers, a Generation X és még sokan mások voltak a főszereplői. A Roxy bekerült azok közé a klubok közé, melyek történelmet írtak. A punk kultúra főhadiszállása inspiráló helye volt a művészetnek is. A koncerteket hirdető plakátok, a zenekarokról készült kiadványok (fanzine-ok), a könnyűzenei magazinok stílusán, külsején ma is jól felismerhető nyomot hagyott a rövid életű mozgalom. A punk lezárta a hetvenes éveket és bevezette a nyolcvanas évtizedet, de akkor már kistestvére, az új hullám, hódított.