A kérdés eredetileg így szólt: hozzáadná a lányát egy Rolling Stone-hoz? A Melody Maker 1963-as, áprilisi száma, ezzel a figyelemfelkeltő szalagcímmel jelent meg. Az ötlet Andrew Oldhamtől származott, aki kitalálta a Rolling Stones-t. Persze nem ő hozta létre a zenekart, de a csapat imázsának, zenei repertoárjának alakításában tagadhatatlanul oroszlánrésze volt. A címben szereplő kérdést már én alkottam meg, azért mert eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha egy ilyen címlapsztorival jelenik meg az Ifjúsági Magazin a 70-es években?
Andrew Oldham
Andrew Oldham az a fajta menedzser, impresszárió volt, akire simán ráhúzható a rock fenegyerek elnevezés. A nemzetközi rockzenei életben betöltött szerepét, a 60-as 70-es évek híres-hírhedt amerikai produceréhez Phil Spectoréhoz hasonlítják. A 60-as évek elején látta meg a Stonest egy klubban, és amit akkor hallott, attól azonnal beindult. Mire véget ért a koncert, már több tucatnyi ötlet kavargott a fejében, hogy lehetne ebből, a többnyire coverband-ként működő zenekarból, egy hosszúéletű, cool vállalkozás. Az ő hathatós közreműködése hozta össze Jaggert és Richards-ot önálló dalok írására, és ő tanácsolta a bandának, hogy ha a Beatles a jófiú, akkor a Stones legyen a rosszfiú. Megengedte nekik, hogy (csak nyugodtan) csinálják a feszültséget, ne öltözzenek úgy, mint egy úrigyerek, legyenek botrányosak, olyanok, akiket nem mernek bemutatni a lányok a mamájuknak. Amikor megalkotta az azóta elhíresült Melody Maker headlines-t, abból indult, ki hogy kétfajta rocksztár van, az egyiket szívesen bemutatnák a rajongók a szüleiknek, a másikat egyáltalán nem. Ezen kívül, pedig akart egy kis kavarodást, hullámverést a két zenekar körül azzal, hogy mesterségesen szította a kettejük közötti ellentéteket. Ez a hájp, annyira jól sikerült, hogy szinte megosztotta a közbeszédet. Azt mondták, hogy a Stones a menők, a trendik zenekara, míg a Beatles a kislányoknak való. Szembeállították a zenekarok kötelező tartozékának tekinthető lányokat is: Anita Pallenberg (Stones) vs Jane Asher (Beatles). A rajongók vagy non-konformisták vagy normakövetők lehettek.
Fekete Bárányok
Nem csak a lányos mamák félelmei
Magyarországon a démonizáláshoz bőven elég volt a pártállam kipolírozott kultúrpolitikája. A szocialista kultúra elismert megmondó embere Aczél György, három kategóriába sorolta a kulturális termékeket: támogatott, tűrt, tiltott. Az első kategóriába kellett valahogy beleférni, még ha trükközéssel is, ez ugyanis a létezést jelentette. Akinek nem jött össze, az lett a fekete bárány. Az igazi Fekete Bárányok, azok a kívülálló, külvárosi, igen népszerű zenekarok voltak, akik rengeteg fellépéssel büszkélkedhettek, megtöltötték a koncert termeket, de ezek ellenére nem akart velük lemezt készíteni a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Ilyen vonal alatti zenekarrá vált a P. Mobil, a Hobo Blues Band, és a Beatrice. Habitusuk, megjelenésük, szellemiségük a nyugati rockbandákéval egyezett, csak nekik ezt nem engedték meg. Itthon a hosszú haj, a bőr és farmerruházat, a kitűnni vágyás nem csupán a lányos mamák félelmei voltak, hanem azoké is, akik megálmodták a szuper szocialista államot és az ilyen rendbontókban ennek ellenségét láttak.
Nem nemzet csótánya
Nyilvánvaló, hogy az akkori Magyarországon nagyon provokatívan hangzott volna a címben feltett kérdésem, mert nem csak egy ötletes párválasztási dilemmát láttak volna benne, amibe belecsempésztek némi reklámot. Itt nem értékelték azt, ha az utca formálja a közízlést, a kultúrát. Mindenki ellen, aki megpróbálkozott ezzel valóságos hadjáratot indítottak. Ha valahol az utcasarkon befordult az aluljárók fia, hamar ott termett és rátapadt egy rendőr. Ha valaki szakállat hordott, azt deviánsnak tekintették. A szórakozóhelyeken sokáig kizáró ok volt a belépéshez a farmercucc, férfiaknak a hosszú haj.
Mo-o-o-bil
Rendbontó trendek
A kinn rekedtek parkokban, köztereken, aluljárókban találkoztak, csoportosulásuk gyanút keltett, nem úszták meg a rendőri igazoltatást. Az egyik ilyen, azóta híressé vált társaság a Nagyfa galeri volt, akiket a rend őrei neveztek el így, mivel nem mehettek be, (nem helyhiány miatt) az akkori Budapest legmenőbb szórakozóhelyére, a Budai Ifjúsági Parkba és egy közeli nagyfa tetejéről élvezték a koncerteket. Ez a cselekedetük aztán nem csak a nyilvánvaló kívülállóságukat jellemezte, hanem egyfajta identitásképző lett ”nagyfásnak” lenni. Leplezetlenül vállalták, hogy a hippi kultúra feltétel nélküli hívei. Tüntetően ennek megfelelően öltöztek. Feltűnő hippi sétát tartottak a Lánchídon csoportosan menetelve, énekelve, nevetgélve. A szemtanúk szerint a Lánc-lánc eszterlánc illetve a Sétálunk, sétálunk című gyerekdalokat harsogták. Azt tervezték, hogy az amerikai nagykövetség előtt békés megemlékezést tartanak a „Stones-os” Brian Jones halála miatt, aminek aztán a rendőri beavatkozás vetett véget. Ezt az életfelfogást a rendszer, egyeseknek, a börtönnel jutalmazta. Az értelmiségi fiatalok közül is többeket vonzott a hippi szellemiség. Ennek a menő önkifejezési formának úgy hódoltak, hogy 1968. április 4-én hippitalálkozót szerveztek Leányfalura, ahová hajóval mentek a Vigadó térről. A hippi cuccokba öltözött 2-300 fiatal igen szembetűnő volt a hajóállomáson, amivel felhívhatták magukra a figyelmet, de a szervezett besúgói hálózat is közreműködött abban, hogy nem maradhatott el a rendőri kíséret. Az ártatlan, zenés, verses hippitalálkozók legnagyobb veszélye az volt, hogy itt beszélgettek is a fiatalok…politikáról.
A központi kultúra formálói a beatet tánczenének keresztelték, és azt gondolták róla, hogy erotikussá torzult ritmusaival úgy hat, mint a kábítószer. Kikapcsolja a hétköznapi gondokat. Kifogásolták a fiatalok tánctudását, mert azt szépen, szabályosan és változatosan kell. Aggódva figyelték a gitáreladások növekedését, a nyugatmajmolást ellenezték. De mégis a „feketebárányság” jelenséggé dagadt; ellenzőik kritikájukat megfogalmazhatták ugyan, de tudomásul kellett venniük, hogy ők is a kulturális élet részei. A beatnikek, a hippik után újabb rendbontó trend ütötte fel a fejét, megjelentek a csövesek. Az” üldöztetés” legújabb formájaként lakótelepeken, aluljárókban, parkokban csoportosulva, demonstrálták csendes kis ellenállásukat. Egyre több fiatal hordott szűkre szabott farmernadrágot, sajátosan díszített farmerdzsekit,” szembelógó” hosszú hajat, tornacipőt, olívazöld szimatszatyornak nevezett válltáskát. A hatalom nem engedte a sztárkultuszt, mert nem volt erre építő fogyasztás. Nem úgy gondolkodtak, ahogy Andrew Oldham. De a srácok megteremtették magunknak a saját sztárjaikat. Azokkal a zenekarokkal szimpatizáltak, akik pontosan értették életérzéseiket és dalaikban megfogalmazták ezt, hálából csápoltak művelődési házak, kultúrotthonok, szabadtéri helyszínek koncertjein és akiket anélkül imádtak, hogy bármiféle reklámszagú hírverés lengte volna be őket. Jól működött a szájmarketing, amikor 1980. augusztus 23-án a Hajógyári Szigeten fellépett a P.Mobil, a Beatrice , a Bizottság és a HBB és három nap múlva Körmenden ugyanígy, a beszámolók szerint 25.000 ember előtt.
Nem is olyan veszélyesek ezek a hosszú hajú gyerekek
A 70-es évekre a szocialista kultúra őrzői részéről némi enyhülést tapasztalhattak. Kádár János is megfogalmazta azt a gondolatot, amit az Illés népszerűvé tett, hogy tudni illik az ész a fontos nem a haj és még hozzájárult ehhez a feltartóztathatatlan farmermánia. Persze ez nem jelentette azt, hogy mindent lehetett. A közbeszédben jól elterjedtek és megragadtak a galeri, huligán kifejezések, amivel a tisztes állampolgárokat védték attól, hogy bármilyen közösséget vállaljanak a szocialista embereszménytől távol álló egyénektől. Ennek hatására a túlbuzgók, rosszhiszeműen, minden fiatalokból álló, 3-4 fős, kellemesen elbeszélgető, nevetgélő, padon ücsörgő társaságot bűnöző galerinek ítéltek meg és levegő után kapkodva hívták a rendőrt. De szerencsére voltak üdítő kivételek. Az Esti Hírlap egyik 1972-es májusi számában jelent meg egy olyan olvasói levél, melynek záró sorai a következők voltak: „nagyon megváltozott a véleményem a hosszú hajú fiúkról”. Az olvasó elmesélte, hogy 2 és fél éves unokájával autózott, amikor elakadt az M7-es úton este. Egy csapat hosszú hajú fiú, akik teherautóval utaztak erre, megálltak és segítettek, Balatonszéplakig húzták be kocsiját, amiért ő nagyon hálás volt nekik és ezzel együtt a véleménye is megváltozott.
Hobo
Aczél Györgyben és Andrew Oldhamben az a közös, hogy mindketten meghatározták a kultúrát, de csak egyikőjük írt rocktörténelmet. Itthon ez csak töredékes. Az ifjúsági sajtó nem közölhetett volna képes beszámolót vagy bármit is a Fekete Bárányokról, sokszor nem éltették, hanem inkább kritizálták korosztályuk kultúráját. Ami a lányokat illeti, így is hozzámentek a fekete bárányokhoz, csak legfeljebb ezt nem kérdezték meg otthon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: