A nő, akinek ölébe hullott a Washington Post

A Post-nál pedig egy olyan poszt, amit a 60-as években nemigen töltöttek be nők. Vezetőként azért nem volt annyira irigylésre méltó helyzetben, néhány politikai botrány, mint például a Pentagon Iratok vagy a Watergate ügy idején. Viszont irigyelhették azért, mert Truman Capote az ő tiszteletére rendezett egy bált,  amelyet azóta is próbálnak sikertelenül utánozni…

A szabad sajtó nagyasszonyának emlegetett Katharine Graham 55 éve, 1963-ban lett a The Washington Post laptulajdonosa. Noha a politikai újságírás már akkor sem férfi kiváltság volt, de laptulajdonosi szinten a férfi dominancia volt a jellemző. Ennek hatását és nehézségeit Mrs. Graham mint nő, elsőként tapasztalhatta meg. Érdekes, hogy Alan J. Pakula Watergate botrányt feldolgozó 1976-os filmje, Az elnök emberei, legfontosabb helyszíne a Post szerkesztősége, ám a tulajdonosnő szerepe háttérbe szorul, sőt meg sem jelenik.  Steven Spielberg, pedig éppen rá fókuszál legújabb filmjében.

Katharine Graham nem az édesapjától, hanem a férjétől örökölte meg a lapot véletlenül. A kedves papa (a Világbank elnöke) ugyanis jobbnak látta, ha nem kedvenc lányának, hanem vejének, Philip Grahamnek ajánlja fel a tulajdonosi pozíciót. Apuka a kor elvárásainak megfelelően gondolkodott, úgy döntött, nőnek nincsen helye ilyen magas beosztásban 1946-ban. Így Katharine-nek maradt a szülés és társadalmi státuszából kifolyólag, a társasági élet (a konyha helyett). Híres társasági hölgy volt, aki fontos kapcsolatokat ápolt, többek között, Jackie, Jack és Robert Kennedy-vel, Lyndon B. Johnsonnal, Kissingerrel, és a Reagan házaspárral. Házassága enyhén szólva sem volt tökéletes. Depressziós és alkoholista férje sokszor lekezelte, lenézte őt, végül megcsalta. A hangulatváltozásai miatt pszichiátriai kezelésre szoruló Philip Graham 1963 augusztusában meghúzta vadászpuskája ravaszát, öngyilkos lett otthonukban.  Felesége, 46 évesen nem csak a laptulajdonosi, hanem az igazgató tanács elnöki székét is megörökölte.

Nem lehetett neki könnyű az első nap a munkában, egy olyan világban, ahová addig még nő nem tette be a lábát.

„Még, hogy én? Kizárt dolog, hogy megcsináljam!”

– utasította vissza, nem bízva vezetői képességeiben. De barátai biztatására mégis megcsinálta, mert meglátta a lehetőséget egy olyan lapban, amely ugyan férje vezetése alatt a közélet komoly tényezőjévé vált, mégis kiszáradt, színtelenné lett. Alig várta, hogy beleáshassa magát az újságcsinálás minden egyes mozzanatába: az üzleti részétől kezdve a menedzseri feladatokon át a szerkesztésig. Megszerzett magabiztosságára nem csak azért volt szüksége, mert a kizárólag férfiak alkotta körből nehezen kapott pozitív visszajelzést, hanem azért is, mert el kellett döntenie milyen szerepet vállaljon lapja, az aktuális politikai skandalumokban, társadalmi megmozdulásokban, amelyekben a 70-es évek eleje bővelkedett Amerikában.

 A botránnyá dagadt kiszivárogtatás, a Pentagon Papírok is ilyen döntéseknek köszönhetően kerültek nyilvánosságra 1971-ben. A vietnámi háborúval kapcsolatos titkos információk leközlését elsőként a The New York Times tette meg, ám egy bírósági döntés értelmében felfüggesztették azt. Ekkor jött a képbe Mrs. Graham. Nagy volt a tét, át kellett gondolnia, folytassa-e a Washington Post-ban a publikálást. Mivel felelősnek érezte volna magát, ha nem teszi meg, a folytatás mellett döntött. Alighogy véget ért ez a fejtörés, máris következett a másik: 1972-től már a Watergate-ként elhíresült ügy részleteit kezdték nyilvánosságra hozni lapja hasábjain.  Bob Woodward és Carl Bernstein újságírók kormányzati körökből kaptak olyan információkat, melyek publikálása merész vállalkozás volt. Katharine (Kay) Graham már nem hátrált meg, bátorsága feltüzelte a feministákat, bebizonyította, hogy attól, hogy valaki nem szószerint tökös, még képes úgy tenni. Egyébként, amikor már kiadó tulajdonos volt, a társasági rendezvényeken nem a nőkhöz csatlakozott otthoni dolgokról cseverészni, hanem a férfiakhoz ment üzletről beszélgetni.

Truman Capote író csodálatát és kíváncsiságát az első női laptulajdonos már korábban kivívta. Capote,  Hidegvérrel című regényének sikereiben fürödve, 1966-ban úgy döntött, beváltja barátainak tett ígéretét egy nagy bulival kapcsolatban.  Az író régóta hangoztatta ismerős körökben, hogy egyszer még rendez egy igazi bált. Végül 1966. november 28-án, a New York Plaza Hotel nagy báltermében szervezett Kay Graham tiszteletére és az író 540 közeli ismerőse számára egy „szerény kis maszkabált”- ahogy ő hívta. Ez volt a híres Black and White Ball. Az évszázad eseményén Amerika legbefolyásosabb parti arcai vonultak fel. Ott volt Gloria Vanderbilt, Andy Warhol, Frank Sinatra, Mia Farrow, Jackie Kennedy húga Lee Ratziwill, és még sokan mások: elit körökből való társasági személyek. (Megj. : aztán majd megírja, a róluk mintázott gazdagok, viselt dolgairól szóló Meghallgatott imák című novella füzérét, a 70-es években, amivel nem aratott köreikben sikert.  Magukra ismert barátainak létszáma rohamosan csökkent, így vonakodva elállt a novellás kötet megjelentetésétől).

Katharine Graham figurája háttérbe szorult Alan J. Pakula filmjében, de Steven Spielberget izgalomba hozta a női laptulajdonos szerepe, és róla forgatta, A Pentagon titkai című filmjét Meryl Streep főszereplésével. A film Graham szakmai életének legnagyobb kihívásáról szól, a Pentagon Iratok nyilvánosságra kerülésének eldöntéséről. Spielberg filmjének apropóját nem csak évfordulók adják, hanem az utóbbi időkben tapasztalható, női szerepek körüli zűrzavaros helyzet tisztázásáról is van mondanivalója. Katharine Graham 1917-ben született, 1972-ben első női CEO-ként felkerült a Fortune 500, legjobb amerikai vállalatokat összegyűjtő listájára. A Pulitzer díjas Graham 2001-ben halt meg.