bootcut

6+1 dolog amit a szocialista divatról tudni kell

  1. Minőség helyett mennyiség

                    

Miről álmodik a csilléslány? Ha szépet, akkor csillogó cadillac-ről, rock’n’roll partyról, és egy pörgős anyagpazarló, Dior ihlette szoknyáról. Persze ez a valóságban szóba sem jöhetett a 40-es, 50-es években Magyarországon. Helyette volt munkaverseny és hozzá sztahanov szellemiségű ruhakollekció. Nőknek nőiességet eltakaró, testet csak kis felületen kivillantó ruházat és fejkendő, férfiaknak elmaradhatatlan lódenkabát. A szocialista erkölcs elvei alapján megengedhetetlen lett volna a túl nőies sziluett, mert az elveszi a férfi dolgozók figyelmét a munkáról, amelyben a propaganda szerint, nő és férfi teljesen egyenlő volt. Az erőltetett emancipáció eredményeként, dolgoztak nők az iparban és a mezőgazdaságban is. Traktoros lányok, csilléslányok, hegesztőnők bizonyították tudásukat, és hogy mit viselnek ehhez, az inkább a praktikusságot szolgálta, nélkülözve a jó ízlést.  Ez utóbbit a gyárakban tartott divatbemutatókon leshették el a munkásnők, bár a konfekcióipar nem támogatta kialakulását.  A tömeggyártásból kikerülő ruhákra a lehetetlenül rossz méretezés és a silány anyagminőség volt a jellemző. Ebben az időszakban a mennyiség számított és nem a minőség.

 

 

 

2. Ruhacsempészet mesterfokon

A 60-as években, nyugaton, a divat az utcáról jött. A londoni tereket elárasztották a futuristák és a miniszoknyás lányok. Mary Quant divattervező is az utcáról lopta az ötletet, amikor úgy döntött, hogy megkurtítja a szoknyát, megalkotja a színes harisnyát és a fényes PVC csizmát. Itthon is az utcán szembesültünk azzal, hogy az idelátogató külföldi turisták sokkal jobb ruhákat viselnek és elegánsabban öltözködnek mint mi. Az álszent Magyarországon egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy valami még sincs rendjén a szocialista ruhaiparral. Mi nem úgy néztünk ki, mint ők és ettől fogva a nyugati ruha presztízs értékűvé vált. A 3-4 évente engedélyezett külföldi utazások alkalmával a fő uticél nem a látványosságok megtekintése volt, hanem az üzletek látogatása. A valutakeretet cipőre, ruhára, pulóverre, harisnyára fizették ki. Szervezett ruha csempészbandák is voltak. A sportolók, és más kiváltságosok, akik többször is utazhattak külföldre, csinos kis összeget halmoztak föl a becsempészett ruhaneműk, kiegészítők, parfümök ellenértékéből. Sokszor tízszeres áron is eladták honfitársaiknak a menő nyugati göncöt. Volt, aki teljes, egyhavi keresetét fizette ki a vágyott pulóverért.

3. Szalonok, butikok

A tömegeknek gyártott, rossz minőségű ruhák mellett, azért tudtak a gyárak egészen jó minőségű öltözéket is gyártani. Ám ezek soha nem jutottak el az Állami Áruházakba, mert egy részét külföldre vitték, másik részét pedig a nomenklatúra tagjai válogathatták ki maguknak. De hova mehetett volna 1972 februárjában, a Budapesten születésnapját ünneplő Liz Taylor, ha ruhát akar vásárolni? A megjelenésükre igényesekben is az a kérdés fogalmazódott meg először,ha megpillantottak az utcán egy szép ruhát, hogy

         „mondja kérem, hol lehet ezt kapni?”

                A nyugati trendet követő, prémium minőséget tervező és előállító állami vállalatok (OKISZ Labor, Iparművészeti Modell Stúdió, Ruhaipari Tervező Vállalat)  kisszériás, finomkonfekció termékeiket olyan szalonok, üzletek árusították (azoknak, akik meg tudták fizetni), mint a Belle Boutiqe, vagy a Rotschild Klára Különlegességi Ruhaszalonja, a hosszú nevű Fővárosi Tanács Mértékutáni Szabóságainak Divatszalonja és a Luxus Áruház. Itt bizonyára Liz Taylor is megtalálta volna a megfelelőt.

                                  

4. Csináld magad

A 70-es években a politikai vezetés már toleránsabbá vált a fogyasztói trendek iránt, a televíziózás elterjedése, utazási, vásárlási lehetőségek bővülése hozott egy kis fordulatot az öltözködési kultúrában. De még mindig jellemző volt a nagyszériás, kevésbé divatos konfekció ruha. A konfekcióméret azonban szinte senkire sem volt megfelelő, és arra nincs magyarázat, hogy miért dolgozott a ruhaipar évtizedekig olyan mérettáblázatok alapján, amelyek rövid karú, kocka testű emberekre készültek. A ruhákat vásárlás után, szinte biztos, hogy magunkra kellett igazíttatni. A korszak DIY (csináld magad) mozgalma volt a többség számára az egyetlen válasz a silány konfekcióra és az egyetlen megoldás a hordható minőségre. Mondhatni, mindenkinek volt egy ismerőse, aki tudott varrni, egyesekhez házi varrónő járt. A divatmagazinok, női magazinok is arra biztatták a nőket, hogy készítsék el saját maguk otthon kedvenc ruháikat, amihez mindig közöltek szabásmintákat, kötésmintákat. Hozzá lehetett jutni a Burdához, a Pramohoz, sőt, mivel Chanelt a szocialista vezetés valamiért kedvelte, egyes általa tervezett ruhák szabás- vagy kötésmintáit is leközölték a lapok. A szerencsésebbeknek külföldi rokonaiktól érkező csomagjaikban ott lapult a Vogue aktuális száma, ami aztán kézről-kézre járt.  Aki belepillanthatott egy ilyen magazinba az láthatta, hogy míg itthon a visszafogottan elegáns nő volt a divatmagazinok és a politikai vezetés zsánere, addig nyugaton egy fiatalabb nőtípus testesítette meg az ideált. A jet-set kultúra, a st tropez-i klub szcéna, Andy Warhol különcei, mind-mind alakították, befolyásolták a divatot, és a 70-es években, a diszkó zene, mint trend is megteremtette a maga öltözködési kultúráját. 77-ben New Yorkban megnyílik a Studio 54 nevű diszkóklub, mely elsősorban a felső tízezer szórakozóhelye, művészek és életművészek találkozóhelye. A diszkókultúrának itthon is lettek követői.

5. Etno

Még mindig az utca divatja hódít és ezt természetesen a fiatalok diktálják. Jó párosítás a paraszting csőfarmerral, amit tornacipővel, edzővel vagy esetleg a kifinomultabbak alfa papuccsal hordtak. A szocialista kultúra őrei is üdvözölték a népviselet házasítását a hétköznapi divattal, ami persze nem a fiatalok népi kultúra iránti érdeklődését, sokkal inkább a hippi kultúra iránti vágyódását tükrözték. De mindezzel együtt, lett egy etno hullám a magyar divatban, aminek egy része felülről irányított volt, ugyanis a tervezők folklór elemekkel díszített, népviseleti formákat alkalmazó, egyedi, ízléses ruhakollekcióikkal képviselték Magyarországot, a KGST országok számára rendezett szocialista ruhaversenyeken, illetve a nyugati divat vásárokon. Az etno a tárgyi kultúrára is kiterjedt, legfőképpen értelmiségiek körében vált népszerűvé a népies tárgyi eszközök gyűjtése, kancsók, korsók, szőttesek, kékfestő anyagok jelennek meg lakberendezési tárgyként. S lám, milyen jól tetten érhető, hogy (irányítás nélkül is), hogyan hatott egymásra a divat és a hétköznapi kultúra.

6. Csőfarmer

Nem voltak ilyen elnézők a szocialista rendszer védelmezői a csöves kultúra terjedésével szemben. A diszkósok mellett jelen voltak a rockzenét kedvelő fiatalok is, akik hosszú hajat, farmerdzsekit, szűkre szabott, cső szárú farmert hordtak. Ők voltak a csövesek, P. Mobil és Piramis rajongók. Az ilyen önálló csoportosulások veszélyesek voltak a rendszerre nézve, igyekeztek marginalizálni őket. A férfiak hosszú haját a deviancia és a bűnözés jeleként kezelték, így terjesztették el róluk a társadalomban az ellenségképet. A szabadabb világban a hosszú hajú rockereket már megszokták, amikor egy új társadalmi jelenség ütötte fel a fejét, amit egyszerűen csak punknak kereszteltek. Az ilyen ifjúságkultúrák nyugati mintáinak terjedését veszélyesnek ítélték meg itthon, míg nyugaton fogyasztóivá tették, beintegrálták a társadalomba és ezzel meg is szelídítették. A punk mint trend, kultúra és divatjelenség elterjesztésében nagy szerepet játszott Malcolm McLaren és párja Vivienne Westwood. McLaren egy ma már kultikusnak számító ruhabutikot vezetett, majd fantáziát és üzleti lehetőséget látva a punk eredetiségében menedzselni kezdte a Sex Pistols-t. Barátnőjét Westwoodot ruhatervezőként viszont a srácok egyedi stílusú, csináld magad, meghökkentő viselete izgatta. Utcai divat ihlette, extrém ruhákat kezdett tervezni és eladni, divatba hozta a kiegészítőként használt biztosítótűt és a szakadt ruhát. Képzeljük mi lett volna, ha egy szemfüles rákattanhatott volna a csöves-look-ra? Ma P. Mobil-os pólókat is árulna a H&M..

+1 A szocialista pártvezetés nem csak a politikát, a kultúrát, hanem a divatot is irányította és nem szerette. Mert a divat a változással egyenlő és a szocializmus irtózott a változástól, a divat az individualitással, az önkifejezéssel egyenlő, ami bomlasztotta a rendszert. A pártvezetés az egyénieskedés helyett, a szocialista csapatépítést, a kényszerkollektivizmust ajánlotta.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!